A cséplés gépesítése a magyar parasztság történetében jelentős változást hozott, hiszen hosszú időn keresztül ez volt a mezőgazdaságban az egyetlen gép, melyet közelebbről megismert. A cséplőgép rendkívül pontos, összeszokott munkát követelt meg, olyat, amilyet korábban nem ismertek. A ló hajtású cséplőgép Fejér megyében a Lilien-birtokon jelent meg a 19. század első éveiben, de a cséplőmunkások attól való félelmükben, hogy elveszi a kenyerüket, összetörték. Ezután hosszú ideig csak szórványos próbálkozásokról lehetett hallani, míg 1852-ben egy angol gyártmányú tüzes gép Törökbecsén (Torontál m., a kazánja ma a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításán látható) az első gőzgép a magyar mezőgazdaságban. Innentől kezdve több évtizeden át három különböző hajtóerejű cséplőgép élt egymás mellett birtoknagyság és országrész szerinti változatosságban.  A kézzel hajtott cséplőgépek a tüzes gépekkel egyszerre, alkalmanként a nagybirtokon alkalmazott tüzes gépek után tűntek fel. Viszonylagos olcsóságuk tette lehetővé, hogy a tehetősebb gazdák vagy paraszti társulások is meg tudták vásárolni. A Hegyközben (Abaúj m.) a 19. század végén jelentek meg az első kézigépek. Ezek formájukat tekintve leginkább a szecskavágóhoz hasonlítottak. A nagy cséplőgéphez hasonlóan volt dobjuk, asztaluk, melyen etettek, vagyis a szétvágott kévéket az étető beleegyengette a dobba. Általában 12 ember dolgozott mellette; állandó volt az étető és a kéveoldozó. A szalmát, töreket, pelyvát az asszonyok hordták el. A 12 ember három partira oszlott, vagyis 4–4 hajtotta a gépet egyszerre, amit embergyilkos munkának mondottak. Egy parti 2–3 keresztet hajtott ki. Pontosan tudták, hogy mennyit végeztek, mert a kéveoldozgató a köteleket számolta, s mikor elérték a megfelelő mennyiséget, elkiáltotta magát: ablőz (osztrák katonai vezényszó: váltás). Háromszor három vagy háromszor két váltás után mindegyik parti egyszerre egy kis pihenőt tartott, ilyenkor rágyújtottak és pálinkát ittak.

Ilyen gépeket a 19. században e terület minden falujában említettek néhány nagyobb gazda vagy társulás birtokában. Napi bére 1–3 véka búza volt abból, amit elcsépeltek rajta. A gép gazdája a cséplés után szekérrel járta végig a falut, úgy szedte össze járandóságát. A helyi mesterek tengelyt és kereket szereltek a gép alá, ezzel szállítását megkönnyítették. Négy ember fel tudta a szekérre rakni, hogy elszállítsák a cséplés helyére. Egy nap 22–26 köblöt tudtak vele kicsépelni. Egyes vidékeken néhány példány sokáig használatban maradt. A mezőgazdasági statisztika 1930-ban 3511, 1932-ben 2533 darabot jegyzett fel belőle.
A járgányos cséplőgép legnehezebb munkáját már 2–4 ló végezte. Ezek a legtöbb helyen a kézi cséplőgéppel egy időben jelentek meg. A gép maga nem volt nagyobb, mint a kézi hajtásúé, sokszor meg is egyezett azzal, de még egy fogaskerék áttételű járgány is tartozott hozzá, mellyel a munka legnehezebb részét a lóra hárították. Ezeket időről időre váltották, ezért többen összeálltak és segítettek egymáson. A cséplés elsősorban annak került sokba, aki nem rendelkezett lóval és ezért is fizetnie kellett vagy gyalognapszámot szolgált érte. A lovasgépet egy-egy gazda, de még inkább kereskedő vagy korcsmáros vásárolta meg. A bérleti díj nagyjából ugyanannyi volt, mint a kézigép esetében. Amikor az egyik helyen végeztek, szétszedték és vitték a következő udvarba. Többnyire szekérre rakták, de előfordul, hogy kis kereket szereltek alá. A statisztikák és a visszaemlékezések szerint a járgányos cséplőgépek nem sokáig éltek, mert csakhamar kiszorították őket a nagyobb teljesítményű tüzes gépek.
A tüzes gépek az 1860-as évektől kezdve a nagybirtokokon egyre nagyobb mértékben terjedtek. Ebben az időben a legtöbbet Angliából, illetve Németországból hozták be; áruk a szállítással és vámmal együtt 1400 forintot tett ki. A magyar gépészek (gépgyártók) a külföldi minták alapján csakhamar elkezdték gyártani és 1000–1200 forintért tudták árusítani. A cséplőgépek viszonylagos drágaságuk ellenére is kifizetődtek, mert az egykorú számítások szerint egyharmadnyi költséggel lehetett a gabonaszemeket kicsépelni, így néhány jó év visszafizette a befektetett tőkét. Ez az oka, hogy 1871-ig már 2464 gőzcséplőgép dolgozott Magyarországon, de a járgányos cséplőgépek száma is 3347-re emelkedett, amihez még jelentős mennyiségű kézzel hajtott cséplőgép is járult. A falvakban először az ahhoz értő mesteremberek: a gépészek  vásároltak gőzcséplőgépet, majd egy-egy jobb módú parasztember is ebbe fektette a pénzét, ami általában jó vállalkozásnak bizonyult. Ezzel megjelent egy új foglalkozási ág falvainkban: a gépész. A tüzes gépeket eleinte egyik helyről a másikra vontatták, ami jószágot és embert egyaránt nehéz próbára tett. Ehhez 6–10 ökörre volt szükség, különösen felázott utakon. Az 1920-as években egyre inkább terjedtek a magánjáró gőzgépek, melyek megfelelő átkapcsolással nemcsak maguk közlekedtek, hanem a cséplőszekrény vontatására is alkalmasakká váltak. Az 1920-as években jelentek meg nálunk azok a traktorok, melyek a csépléshez és a gép szállításához szükséges erőt szolgáltatták.

A cséplőgép hódításával a cséplés helye eleinte nem változott. Éppen úgy a szérűs- és ólaskertekben folyt ez a munka, mint korábban. A tanyás vidékeken meghatározott rend szerint sorra vette azokat. A falu alatti ideiglenes cséplőhelyek (lógerek) száma azonban megnövekedett, mert a tűzvédelem igyekezett a faluban, különösen a csűrben történő munkát megszüntetni. Az ilyen intézkedések ellenére is a csűrös területeken sok helyen az udvaron csépeltek egészen a kollektivizálás befejezéséig. A cséplőszekrényt a csűrbe állították be, mert így az ott felhalmozott szálas gabonát nem kellett szállítani, a hátsó kapun a szalmát, töreket, pelyvát könnyen ki lehetett a kertbe vinni.
(F.: Magyar Néprajz II.)
videó: https://www.youtube.com/watch?time_continue=8&v=fN_S891yJCw