AGRÁRIUM KLUB

Kannibalizmus: miért szokott le róla szinte teljesen az emberiség?
Hosszú sorban haladnak az azték piramis teteje felé a hőségtől és a félelemtől félig alélt foglyok. A piramis tetején a papok vágóhídi precizitással metszik ki az áldozatok szívét, és lökik le a majdan eleségként szolgáló testeket. A világ másik felén a győztes harcból hazatérő pápua törzs tagjai az elfogott ellenségből készítenek pompás lakomát. És ez csak két példa az egykor a világ minden táján elterjedt emberevésre, amely még napjainkban sem szűnt meg teljesen, és egy nagy éhínség miatt bármikor újra előfordulhat.

Morbid, de észszerű a kérdés: miért nem esszük meg egymást? Pedig tisztán táplálkozástudományi szempontból nézve, a kannibalizmus kiegyensúlyozott és teljes értékű táplálkozást nyújt, mert optimális arányban és jól emészthető formában tartalmazza a testünk számára szükséges tápanyagokat. Ráadásul - legalábbis az új-guineaiak szerint - az emberhús nagyon ízletes, jobb a sertés- vagy a csirkehúsnál. A mai civilizált társadalmakban azonban olyan erős gát épült be az emberekbe ez ellen a szokás ellen, hogy az emberhús fogyasztását a legtöbben még a gyilkosságnál is megvetendőbb bűnnek tartják. Visszatartó erő még a nagy fertőzésveszély is. Nem volt azonban ez mindig így.

Az embereknél három esetben szokott előfordulni emberhús fogyasztása. Akkor, ha kevés az egyéb élelem, rituális okokból, és torzult személyiségű bűnözőknél (ez utóbbiakkal jelen cikkben nem foglalkozunk, de az ajánlatok között olvashat a közelmúlt híres kannibáljairól). Az újabb kutatások szerint az első két eset gyakran átfedi egymást: a szertartások tulajdonképpen felmentést adnak az emberevés hagyományos "tilalma" alól, és a rítusokban részt vevők nyugodt lelkiismerettel lakhatnak jól hússal, amihez egyébként igen ritkán juthatnak.

Noha a kannibalizmusról sokan úgy hiszik, hogy azt kizárólag a primitív óceániai törzsek (például pápuák) gyakorolták, az emberevés szokása egyidős az emberiséggel és a világ minden táján előfordult. Számos régész állítja, hogy az ősember létfenntartásához szinte biztos fogyasztott emberhúst. A kutatók azt is felfedezték, hogy a modern ember hordoz egy olyan gént, amely közvetett bizonyítékul szolgálhat az ősi kannibalizmusra. Ez a gén egy olyan - a fertőző szivacsos agysorvadáshoz hasonló - agybetegség ellen nyújt védelmet az embereknek, amely a feltételezések szerint kizárólag az emberi hús fogyasztása révén terjed.

Amerika őslakói is előszeretettel fogyasztottak emberhúst. Az aztékok fővárosukban, Tenochtitlánban, szabályos időközönként nagy mészárlásokat rendeztek. A piramis legfelső emeletén a papok futószalagon ölték a foglyokat, s miután kitépték a szívüket, letaszították őket a piramis lépcsőin. A piramis alján aztán levágták a fejüket, a maradékot pedig foglyul ejtőiknek adták. Ők a következő nap földarabolták az áldozatot, s borssal, paradicsommal és tökvirággal ízesítve megfőzték.

Ezeket a nagy mészárlásokat ugyan szertartások vezették be, de ez ne tévesszen meg bennünket. Nem a vallás, hanem az éhség juttatott oda egész népeket, hogy embert egyenek. Az aztékok nem tartottak nagyobb számban olyan haszonállatokat, amikkel megoldhatták volna a háromszázezer lakosú Tenochtitlan húsellátását. A kannibalizmusnak a mezőgazdaság fejlődése vetett véget. A vágóállatok egyre nagyobb arányú fogyasztásához képest az emberhús megszerzése fáradságos és veszélyes tevékenység volt.

Észak-Amerikában sem volt ismeretlen az emberevés. Az anaszázi indiánok egy évezreddel ezelőtt a mai Egyesült Államok Négy Saroknak nevezett délnyugati vidékén éltek. A Négy Sarok az a térség, ahol Colorado, Új-Mexikó, Arizona és Utah szövetségi állam határai 90 fokos szögben találkoznak. A több mint hatszáz éve nyomtalanul eltűnt nép megismerésére először a múlt század közepén kezdődtek komoly tudományos kutatások. A legalaposabb ásatásokat Christy Turner, Arizona Állam Egyetemének antropológiaprofesszora és felesége folytatta három évtizeden át.

A feltárt csontmaradványok tüzetes megvizsgálása során derült ki, hogy az anaszázi törzsek kisebb csoportjai évszázadokon át, időről időre megtámadták egymás településeit, a legyőzötteket, nőket és gyerekeket beleértve, megölték, megnyúzták, feldarabolták, és sülve vagy főve megették.

Pápuák - szelíd emberek az örömök völgyében címmel ír A Földgömb 2010. május-júnusi száma a pápuák mai életmódjáról, amelynek már nem része az emberevés. "A...megbélyegzésen nem egyszerű változtatni, de a valós helyzetet mi sem szemlélteti jobban, hogy amikor Delhiben indiai ismerősömnek meséltem a mai pápuákat sújtó európai tévhitekről, azonnal közölte, hogy a pápuák lakóhelye helyett itt a fővárosban könnyen megszervezheti, ha emberhúst szeretnék enni..." - írja a cikk szerzője, Kirschner Péter bevezetőjében.

Turnerék az általuk feltárt hetvenhat lelőhely közül harmincnyolc helyen bukkantak kannibalizmus nyomaira. Az indiánok éles kőszerszámokkal vágták, kaparták le a csontokról a húst, a hosszabb csontokat, például a lábszárcsontot, hosszanti irányban hasították ketté, hogy könnyebben férjenek hozzá a nagy tápértékű csontvelőhöz. A megskalpolt koponyát feltörték, azután arccal lefelé a tűzhely parazsára helyezték, hogy az agyvelőt magában a koponyában főzzék meg. A lerágott csontokat szemetesgödrökbe vagy csontvermekbe dobták - elföldelésnek, hamvasztásnak vagy bármiféle rituális temetésnek sehol sem maradt nyoma. Úgy bántak az emberi maradványokkal, mint a civilizált ember az általa elfogyasztott állatok csontjaival.

Az európaiak sem lehetnek azonban túl büszkék magukra. A leghíresebb és legtragikusabb tömeges emberevési esetek a 14. század elején egész Európán végigsöprő éhínség alatt történtek. Nem volt ritka, hogy a kiéhezett és végsőkig elkeseredett szülők saját gyermekeiket ették meg. A nagy éhínségek alatt máskor is, még a II. világháború alatt is előfordultak szórványos emberevési esetek. De nemcsak ilyen szélsőséges helyzetekben fordult elő kannibalizmus. Egy időben a korai közép- és felsőbb osztálybeli emberek között ínyencségnek számított az emberhús. A keresztes háborúk idején is gyakori volt az emberevés. Állítólag egyszer, amikor beteg volt, Oroszlánszívű Richárdnak is föltálaltak szaracénhúst disznóhús gyanánt. Amikor a király kérte, mutassák meg neki a disznó fejét, a szakács behozott egy emberfejet. A király nevetve mondta, most, hogy tudja milyen jó a szaracénhús, biztos, hogy emberei nem fognak éhezni.

Manapság szinte kizárólag alkalmi emberevési esetek fordulnak elő, rendszeresen gyakorolt, főként rituális emberevésről alig van tudomásunk. Jelenlegi ismereteink szerint még a kannibálok "őshazájában", Pápua-Új-Guineán és a környező szigeteken is gyakorlatilag teljesen megszűnt az emberhús fogyasztása. Egy-két nagyon elszigetelt törzsről, például a Pápua délkeleti részén élő korowai vagy kolufo törzs tagjairól úgy gondolják, hogy még mindig nem hagytak fel az emberhús fogyasztásával, de erre nincs bizonyíték. Egyes melanéziai törzsekről is úgy tudják, hogy gyakorolják még a rituális és a harcok idején előforduló emberevést.

Annál több bizonyíték utal az alkalmi afrikai emberevésekre. A libériai, Sierra Leone-i és a kongói törzsi háborúk folyamán sokszor előfordult, hogy az ellenség katonáit - elsősorban elrettentési célzattal - földarabolták, és egyes testrészeiket elfogyasztották.

Napjaink egyik legnagyobb nyilvánosságot kapott emberevési esete az éhezés miatt történhetett meg. 1972. október 13-án lezuhant az Andokban az uruguayi rögbicsapatot szállító repülőgép. Az életben maradt 16 embert csak 1972. december 23-án találták meg a mentőcsapatok. A készletek elfogyása után társaik hó alól kikapart holttesteit fogyasztották.

Ez az eset két fontos dologra is rávilágít a kannibalizmussal kapcsolatban. A békés vagy csak elviselhető együttélés feltétele, hogy magas gátlási küszöböt hozzunk létre magunkban az állandóan jelenlévő kísértés, egymás fölfalása ellen. Ez sikerült ugyan, de nem jelenti azt, hogy a küszöb rendkívüli körülmények esetén is mindig áthághatatlan marad. Az életben maradás ösztöne sokszor ledönti az erkölcsi gátakat, és akkor szinte mindenki enged a mélyben lapuló ősi késztetéseinek.