A boszorkányság története
Erről a témáról sok könyvet írtak már. A boszorkányság eredetét a néhai
dr. Margaret Murray az őskor kőkorszaki időszakáig (kb. 25000 év)
vezette vissza. Kimutatta a mozgalom napjainkig tartó, töretlen vonalú
fejlődését. Eszerint a boszorkányság alapja a pogány hit, és egész
Nyugat-Európában szervezett vallás volt a kereszténység térhódításáig.
Mostanában a tudósok vitatják dr. Murray nézeteit, az azonban
tagadhatatlan, nyilvánvaló igazságokat és gondolatébresztő
megállapításokat tett közzé. A vallásos mágia lehetséges fejlődéséről
vallott nézeteit ma is méltányolják.
Huszonötezer évvel ezelőtt őskori elődeink élete a vadászat sikerén
múlott. A vad húsa volt az ősember étele, bőre a ruhája, s csontjaiból
készítette szerszámait és fegyvereit. Akkoriban az emberek világát
istenek tömege népesítette be. Úgy vélték, mindegyik természeti
jelenségben egy-egy önálló szellem ölt alakot... a természet, benne az
állatok is emberfeletti, azaz isteni tulajdonságokkal rendelkeznek,
tehát istenek. Ezt a hitet nevezzük animizmusnak. Külön isten
ellenőrizte a szeleket, az eget, a vizeket és így tovább, de ami a
legfontosabb, külön isten tartotta kézben a vadászat ügyeit,
nevezetesen a vadászat istene.
A zsákmány nagy része agancsos, illetve szarvas állat volt, így őseink
elképzelése szerint a vadászat istene is szarvakkal ékesítette magát.
Ilyen és efféle elképzelésekkel vette kezdetét a mágia kialakulása, ez
tekinthető az ember első, botladozó lépésének a vallás felé. A
varázslatok elsősorban feltehetően a szellemek jóindulatát voltak
hivatva leképezni. Az elődök úgy gondolhatták, hogy hasonló a
hasonlónak örvend, s bizonyos dolgok utánzásával előidézhetik a kívánt
hatást. Ezt nevezzük rokonszenvmágiának. Például, ha egy életnagyságú
agyagbölényt készítenek, s eljátsszák a sikeres vadászatot, akkor a
következő vadászaton okvetlenül elejthetnek egy igazi bölényt. S igaz,
ami igaz, a pozitív ráhangolódásnak nagy szerepe van a sikerben.
A vadászat istenével együtt létezett egy istennő, bár hogy melyikük
volt előbb (vagy netán együtt alakultak ki), nem tudjuk –és ez
lényegtelen is. –Na, nekem erről külön véleményem van! Majd, mikor már
majdnem kész az oldal, megosztom veletek a nézeteimJ --Sokkal
fontosabb, hogy a bő zsákmány előfeltétele a vadak szaporasága. A horda
fennmaradásáé pedig az emberi termékenység. Nagy volt akkoriban a
halandóság. A rokonszenvmágia részeként az ősember párzó állatokat
ábrázoló agyag-és kőszobrocskákkal, továbbá a horda, illetve a törzs
termékenységi rítusaival vélte biztosítani a sokasodást.
Számos ábrázolás maradt ránk a termékenység istennőiről. E vésetek és
szobrok az úgynevezett Vénusz-alakok. Legnevezetesebb a willendolfi
Vénusz, de a lausseli, a sireuili és a lespugne-i Vénusz(ok) is
érzékletesen túlhangsúlyozzák a női termékenység fizikai jeleit. A nők
kezében volt az utódok sorsa, ők viselték gondját a kicsiknek. A
termékenység istennője képviselte a nőiség lényegét, a gondoskodó,
fenntartó anyatermészet és az anyaföld erejét sűrítve alakjába. –Ha
esetleg nem láttál még ilyet, akkor majd szerzek egy képet róla, addig
is képzelj el egy nagyon kövér, labdaszerű női testet, elhanyagolható
méretű karokkalJ
A földművelés kibontakozásával tovább nőtt az istennők tekintélye.
Immár az emberek, az állatok és a növények szaporodására is
felügyeltek. Az év az időjárás miatt két részre oszlott. A nyár a
termények növekedésének időszaka volt, amelyért az istennő viselte a
felelősséget, télen a vadászat istene uralkodott. A többiek, szelek,
vizek, stb. istenei háttérbe szorultak, mert csökkent a jelentőségük.
Az ember fejlődésével párhuzamosan fejlődött a hitvilág, bár a vallások
kialakulása nagyon lassan ment végbe. A fejlődés a környezethet
igazodott, különbözőképp zajlott, az istenek és istennők is különféle
neveket kaptak. Ám lényegében még ugyanazokról az istenekről van szó.
Lassan rájöttek, miként lehet a terményeket télire elrakni. A földműves
kultúra fejlődésével párhuzamosan a vadászat jelentősége fokozatosan
elhalványult. A szarvas istenre a természet isteneként, illetve később a
halál isteneként tekintettek. Az istennő a termékenység jelképe
maradt, ráadásul az újjászületés megtestesítője lett, miután az emberek
többsége elkezdett hinni a halál utáni életben, mint ezt az i. e.
22000-18000 közötti időszak temetkezési szokásaiból is kitűnik. A halál
utáni hit nyilvánvalóan az álmok világában gyökerezik. –Mert ugye ha
valaki rég elhunyt feleségéről álmodik, akkor olyan, mintha élne, csak
nem itt, hanem egy másik világbanJ
A rítusok –a termékenység, a vadászat sikere, a bőséges termés
–szaporodásával egyidejűleg fejlődött ki egy sajátos tudású réteg, a
pogány papság. Kevés kiválasztott tudta eredményesen végezni a
szertartásokat. Egyes európai vidékeken e kevés vezető sámánt, papot és
papnőt wiccának hívták. A wicca (eredetileg wicca a férfi, és wicce a
nő) szó eredeti jelentése: bölcs. A wicca egy személyben volt orvos,
bíró, tanácsadó, varázsló és pap. A wiccák teljhatalmú közvetítőként
működtek isten és ember, valamint különféle létsíkok között. A nagy
ünnepeken őket is szinte istenekként tisztelték.
A kereszténység megjelenése után nem –mondom, NEMJ -következett be
tömeges áttérés az új vallásra, hiába szuggerálja sok írás. Egész
országokat nyilvánítottak hatalmi szóval kereszténynek, holott valójában
mindössze az uralkodójuk vette fel a kereszténységet, azt is főleg
bizonyos politikai formaságok kedvéért. A kereszténység első ezeréves
fennállása során számos európai országban az ősi, természeti vallások
valamelyikét követték az emberek.
A tömege áttérés Nagy Gergely pápa uralkodása alatt következett be. A
pápa rádöbbent, hogy csak akkor nyerheti meg vallásának a népeket, ha
templomai ugyanott várják a híveket, ahol a hajdani imahelyek, és régi
istentiszteleti helyszínek álltak. Püspökeinek és egyéb egyházi
méltóságainak meghagyta, hogy hordassák ki a bálványokat a „pogány”
templomokból, törjék össze vagy égessék el a nemkívánatos ereklyéket, a
templomot pedig szenteljék újra, és avassák fel keresztény rituálé
szerint. Ez az átfogó hadművelet sikeresnek bizonyult. Ám, az új,
keresztény templomok építésekor jószerivel csak pogány kézművesekre
hagyatkozhattak, akik nagyon okosan saját isteneik faragott másaival
díszítették az új templomokat. Ezenképpen a lakosság új igéket
hallgatott ugyan, de a saját istenei között ült.
A kereszténység korai időszakában a wiccák és általában a pogány hit
követői az egyház vetélytársai voltak. Természetes, hogy szerettek
volna megszabadulni tőlük, ám még nem sikerült döntő csapást mérni
rájuk. Ilyenkor szokás a régi vallások isteneit az új vallás
ördögeiként emlegetni. A természeti hit isten szarvakat viselt. Mi
lehetett volna más, mint maga a Sátán? Mi következik ebből? Okszerűen
annyi, hogy a pogányok, vagyis a régi istenek mellett kitartó emberek
azért nem tértek át az új hitre, mert a Sátán hívei!
A wiccák és boszorkányok ellen felhozott vád, miszerint a gonosz,
vagyis a Sátán követői volnának, egyszerűen nevetséges. Az ördög
fogalma vallási kitaláció, és figyelemre méltó, hogy az Újtestamentum
megjelenése előtt egy hangsúlyos szó sem esik gonoszról a Bibliában.
Nem ártana emlékezni rá, hogy a fény és az árnyék, a jó és a rossz
összetartozó fogalmak. Az ősi idők istenségei nagyon is emberarcúak
voltak, a természetük jó és rossz oldala a létezés kétértelműségét
tudatta. Az új, hibátlan, mindenható, szerető isten és az emberre
hasonlító régi istenek között kiengesztelhetetlen ellentét feszült,
jóllehet a fehéret nem láthatnánk a fekete nélkül, a Mindenható egysíkú
istenképe mégis kialakult. –Huh, de hosszú és tekervényes mondat…J --A
kereszténység egyre erősödött, terjedésével párhuzamosan lassan
kiszorultak a természeti vallások. A reformáció időszakában már csak a
távoli, mondhatni isten háta mögötti vidékeken tartotta magát egykét
ősi nézetrendszer. Az ősi hitek követőit pogányoknak, illetve
barbároknak tartották. A pogány szó latin eredetű, s eleinte nem
jelentett többet vidékinél, a barbárok pedig a pusztákon, a szabad
térségekben élő vándorló emberek voltak. Eredetileg semmi rosszat nem
jelentett pogánynak lenni. A másodlagos értelmezés, miszerint a pogány a
gonosz cimborája volna, meglehetősen igazságtalan és méltatlan
ráfogás.
A kereszténységet el nem fogadó emberek elleni keresztes hadjárat
idővel folytatódott, mi több, fokozódott. A wiccákat azzal vádolták,
hogy az asszonyok és állatok terméketlenné tételén, valamint a termés
elpusztításán mesterkednek. Senki nem gondolt bele, hogy amennyiben a
boszorkányok és varázslók valóban ezt tették volna, közveszélyes
őrülteknek számítanak. Ráadásul maguk is elszenvedték volna a
nélkülözést, hiszen mint afféle emberek, ettek-ittak, szaporodtak
akkoriban. Az ősi termékenységi rítus alkalmából a falusiak bizonyos
tavaszi telihold idején kimentek a földekre, és kocsirúdon, vasvillán
vagy seprűn lovagolva, akár a gyerekek a vesszőparipákon, körbetáncolták
a földjüket. A tánc során időnként felszökkentek, növekedésre buzdítva
a növényeket. Ártalmatlan rokonszenvmágiát űztek. Az új papság szerint
a mezei tánc célja a termés megrontása volt, a szökdécselésből
levegőben röpködés lett, természetesen azért, hogy a Sátán javára
munkálkodjanak. –Nahát, hogy egyeseknek milyen élénk a fantáziája! L
A pogány megnyilvánulásokat egyre több gyanakvás övezte, végezetül vádaskodássá fajultak a dolgok.
Azután 1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. Két évvel később pedig…
„Sprenger és Kramel 1486-ban Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye)
címen kiadott háromrészes művének első kötete a boszorkánykérdés
taglalása előtt a boszorkányság szükséges velejáróival foglakozik,
úgymint a sátán, a boszorkány, és a Mindenható Isten engedelme. Itt
mindenekelőtt közlik olvasóikkal, hogy a boszorkányság még csak nem is
eretnekség. Majd rámutatnak, hogy beleértve a gyermekeket is: a
boszorkányok képesek lidércnyomást okozni, lidérceket kikölteni és
paráználkodni, közösülni az ördöggel, uralkodni a szeretett vagy
gyűlölt férfi elméje felett, képesek a nemzőerő elvételére, a nemi
aktus megakadályozására, képesek olyan szemfényvesztő
bűvészmutatványokra, amelyek következtében a férfijúi szervek vagy
teljesen visszahúzódnak az érintettek testébe, vagy elválnak a testtől.
A boszorkányok rosszindulata elől még a méhmagzatok sincsenek
biztonságban, mert a gonosz teremtmények sokféle módját ismerik az
embriók meggyilkolásának, és így tovább…
A mű második részében a boszorkánytársaságok berkein belül végzett
tevékenységekkel foglalkoznak, valamint azzal, miként lehet e
mesterkedéseket elhárítani vagy semmissé tenni.”
„Kiderül, hogy a boszorkánnyá válás feltétele az ördöggel kötött
szövetség. Megtudhatjuk, hogyan utaznak be hihetetlen távolságokat,
miként előzik meg és akadályozzák a megtermékenyülést, milyen
eszközökkel fosztják meg a férfiakat férfiasságuktól, milyen
gaztettekre képesek bábaként, amikor válogatottan aljas módszerekkel
gyermekeket ölnek, részint, hogy szertartási áldozathoz jussanak,
részint gyalázatos bölcsességük érdekében. Megtudhatjuk, hogyan
fondorkodnak a lábasjószág körül, miképp uralják a természet erőit.”
„Se szeri, se száma a vádaskodásnak, de még nincs vége.
Művük harmadik részében jogi kérdésekkel foglalkoznak, többek közt
azzal, milyen eljárás alá kell vonni az egyházi és a civil bíróságok
elé idézett boszorkányokat és egyéb eretnekeknek bélyegzett embereket. S
talán ez utóbbi a legfontosabb, mert az egyszerű eretneket a
boszorkánytól, s a boszorkányt a hívő kereszténytől csakis az
úgynevezett próbákkal lehet elkülöníteni. Azután jön egy lényeges
kérdés, ki alkalmas a próbák elvégzésére és megítélésére? Módszerükhöz
forgatókönyvet is írtak. Először a vizsgálattal megbízottak
ünnepélyesen felesküsznek istenre, majd áttanulmányozzák a szemtanúk
előzetes vallomásait, azután a szemtanúk képességeit, vagyoni és
társadalmi tekintélyét. Vajon halálos ellensége kiáltotta-e ki az
illetőt boszorkánnyá? Itt jelzik, hogy alacsony rangúak, bűnözők és a
bevádolt személyek szolgáinak tanúvallomása is elfogadható, mert
semmiféle különbségtétel nem indokolt, sem pedig az ellenséges viszony.
Mi pedig megtanulhatjuk, hogy a boszorkányság ügyében bármit
elfogadtak bizonyítéknak, és a legutolsó jöttment szavait is hitelesnek
fogadták el abban a korban, ahol ez a demokratizmus semmiféle más
téren nem érvényesült! Alkalomadtán még a kisgyermekek állításait is
hiteles vallomásként kezelték!
A Boszorkányok pörölyéből vett szemelvények alapján kétségtelen, hogy
megszállottakkal volt dolguk elődeinknek. Az iromány több fejezete
például beható aprólékossággal foglalkozik a boszorkányok állítólagos
szexuális kicsapongásaival, valamint általában a magánéletük
kérdéseivel. Kiket ragadtatott ilyen kóros és fatális képzelgésre a
fantáziája? Két jámbor dominikánus szerzetest.” (Raymond Bucland –Az
ősi és modern boszorkányság)
- Ez… már sokszor elolvastam,… de mindig megdöbbent. És még minket
neveztek mocskos erkölcsűnek! L–Az irat durvaságára jellemző, hogy
mikor bemutatták a kölni teológiai egyetemen –ami akkoriban cenzori
feladatokat is ellátott -, a professzorok többsége kerek-perec
visszautasította az irat tartalmát. Kramer és Sprenger azonban
aláhamisította a teológusok jóváhagyó aláírását. Erre csupán négyszáz
évvel később, 1898-ban derült fény!
A két hamisító műve felszította az izgatottság lángjait. Háromszáz éven
át tombolt a boszorkányság elleni tébolyult harc. Az elvakult falusiak
készségesen végeztek az immár gyanús életű helyi vajákosokkal. Treves
érseke 1586-ban arra a következtetésre jutott, hogy a helybéli
boszorkányok okozták a szokásosnál keményebb téli időjárást. Emberei a
kínvallatásoktól sem riadtak vissza. Beismerő vallomásokat csikartak ki
a vádlottakból. Ennek szomorú következményeként százhúsz nőt és férfit
küldtek máglyára.
Durva becslések szerint a boszorkányüldözés (javarészt a felvilágosult
reneszánsz korszak) idején kilencmillió nőt, férfit és gyermeket
végeztek ki, vagy kínoztak halálra a hamis vádak bűvöletében.
–Gyerekeket is… öregeket… szipp LL --Természetesen, nem mindegyikük
volt pogány. A boszorkányüldözés remek alkalmat kínált egyeseknek, hogy
leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal,
akiket irigyeltek. A hisztérikus gyűlölködés terjedésére és
következményire tökéletes példa a felakasztott salemi boszorkányok
(Angliában nem égették, hanem akasztották a boszorkányokat) esete
(1692). Közülük vélhetőleg mindössze ketten, Bridget püspök és Sarah
Good voltak a régi vallás hívei, a többiek a helyi egyházközösség
oszlopos tagjainak minősültek, addig a sötét emlékű napig, amikor a
hisztérikus gyereksereg „kikiabálta” őket.
No és a satanizmus? A boszorkányokat az inkvizítorok az ördög
követőinek vélték. Igazuk volt? Nem. Noha sokan elhitték a vádat, attól
az még hiedelem marad. A korai egyház mindenesetre páratlan szigorral
bánt az új hívekkel. Nem elégedett meg a parasztok hitéletének
irányításával, szerelmi szokásaikat és életmódjukat szintén
befolyásolni akarta. Még a házaspárok szerelmi együttléteit is
helytelenítette!
Nincs miért csodálkozni, ha a magánélet „szentségének” eltörlése,
valamint az egyház más, durva beavatkozási kísérletei titkos lázadáshoz
vezettek. –Még jó hogy! L --Az emberek –akkoriban már keresztények
–képzeletét felülmúlta, hogy e mindent megtiltó zsarnok hatalmat a
„szeretet isteneként” imádják, ezért megteremtették maguknak az
ellenkező istenképet. Így kialakult a satanizmus, a kereszténység
ellentétpárja, pontosabban gúnyrajza. Mindez az egyházi önkény elleni
lázadásnak indult. A satanizmus istene természetesen maga a fő gonosz, a
Sátán volt.
Az anyaszentegyház nem nézhette sokáig tétlenül a rebelliót. A
satanisták katolikusellenesek voltak, akárcsak a boszorkányok, tehát mi
sem volt egyszerűbb, mint a boszorkányságot azonosítani a
satanizmussal.
A XVII. század vége felé a természeti vallás megmaradt képviselői
illegalitásba kényszerültek. A rejtőzködést követő háromszáz esztendő
alatt a boszorkányság minden formája eltűnt az emberek szeme elől. Ám
kis csoportokban, gyakorta a családtagokból szervezett
boszorkánygyülekezetekben fennmaradt a mesterség és a hit. –Hát igen…
egy ilyen ősi vallás nem pusztul el olyan könnyen… J
A nyomtatás feltalálását követően a keresztény irodalom az aranykorát
élte, s virult az üldöztetés teljes időszakában. Következésképpen a
boszorkányságról szóló írások kivétel nélkül a katolikus egyház
szemszögéből foglalkoznak a kérdéssel.
Angliában 1951-ben helyezték hatályon kívül a boszorkányok ellen hozott
törvényeket. Dr. Gerald Brousseasu Gardner 1954-ben tette meg első
kísérletét a boszorkányság felélesztésére. Mert a vallás ekkorra már
haldokolni látszott. Ám a megmaradt boszorkány körök nem kívántak
nyilvánosság elé lépni. Ki merné állítani, hogy az üldözésre soha többé
nem kerülhet sor? Gardner mindenesetre nagyon sokat dolgozott a
boszorkányság életben tartásáért… neki köszönhetjük, hogy feléledt a
mesterség számos változata.
Amerikában már sok nyitott csoport létezik, akik szívesen fogadják az
új jelölteket… --ám hogy hazánkban van-e ilyen, azt nem tudom. JL
A vallás óriási utat tett meg a szerény őskori kezdetek óta. A hitvilág
másik elemi részecskéje, a boszorkányság, szintén. Közben megedződött,
felnőtt a feladataihoz, világszerte elterjedt, végül törvényesen
elismert eszmévé vált. Igen, a boszorkányság helyet követelt magának a
múlt történelmében, amint megvan a helye a jelenben és a jövőben is.
Kapcsolódó hírek:
Karácsony
A borok eredet-megjelölése