Húsevés nélkül az élet...

Mind többen és egyre hangosabban állítják, hogy ha nem ennénk húst, megmenthetnénk a Földet. A globális felmelegedés problémájának megoldása azonban korántsem ilyen egyszerű.

Az elfogyasztott takarmánynak csupán tíz százaléka hasznosul, azaz alakul át hússá, tejjé vagy tojássá.
Míg a New Scientist magazin egy korábbi cikkében egyértelműen kevesebb hús fogyasztását javasolta az ökológiai lábnyom csökkentésére, egy július közepén megjelent átfogó anyagában már árnyaltabban, és több szempontot vizsgálva értékeli a problémát.

Sokan vélik úgy, hogy a húsmentes táplálkozás lenne a legjobb megoldás a globális felmelegedés csökkentésére. Annett Pinner, az angol Vegetáriánusok Társaságának elnöke is úgy gondolja, hogy a táplálkozás környezetre kifejtett hatásának mérsékléséhez a vegetáriánus (húsmentes) vagy vegán (hús- és tejtermékmentes) táplálkozásra való átállás jelentené a leghatékonyabb megoldást.

Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Nos, képzeljük el, hogy a világon hirtelen mindenki úgy dönt, hogy többé nem eszik húst, tejet és tojást. Milyen hatással lenne ez a mezőgazdaságra, a környezetre és a társadalomra? Az eredmény megdöbbentő!

2008-ban az emberiség 280 millió tonna húst, 700 millió tonna tejet és 1,2 milliárd tojást fogyasztott el az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) jelentése szerint. A környezet szempontjából ennek hatalmas ára volt, hiszen mindenfajta mezőgazdasági tevékenység környezetkárosítással jár. Gondoljunk csak a termőterületek vagy legelők kialakítása miatt kivágott fákra, az öntözéshez elhasznált vízre, az állattartó telepeken keletkezett trágyára, a gépek üzemanyag-fogyasztására, a kipermetezett növényvédő szerekre, műtrágyákra. A mezőgazdaság önmagában több üvegházhatású gázt termel, mint a személyés teherszállítás, ráadásul számos további gondot is okoz, például a talaj nitrogénszennyezését, vagy erózióját.

A legtöbb kárt az állattenyésztés okozza. Egyrészt az állatok megeszik az emberek élelmezésére használható gabonát, úgy, hogy az elfogyasztott takarmánynak csupán tíz százaléka hasznosul, azaz alakul át hússá, tejjé vagy tojássá. Csak emiatt jóval több gabonát kell termelnünk, mint amire egyébként szükségünk lenne. A mezőgazdaságban világszerte tartott állatok a megtermelt gabona durván harmadát fogyasztják el. Tehát egy vegán világban a ma használt termőföldek alig kétharmadára lenne szükség. Miután a hús és a tej az emberek által felvett energia 15 százalékát adják, ezek elhagyása miatt mégis több gabonát kéne fogyasztanunk. Mindent összevetve azonban vegán étrend mellett 21 százalékkal (3,4 millió négyzetkilométer, nagyjából egy Indiának megfelelő terület) kevesebb termőföldre lenne szükségünk. Ennek persze hatalmas környezeti hatása lenne.

Allison Leach, a Virgina Egyetem környezetkutatója kiszámolta, ha egyetemén mindenki felhagyna a húsfogyasztással, ez az egyetem nitrogénlábnyomát (az összes emberi tevékenység során a környezetbe juttatott nitrogén mennyiségét) 27 százalékkal csökkentené. Ez főként a műtrágyahasználat és a trágyával a környezetbe kijutó nitrogén mennyiségének csökkenéséből adódna. Ha mindenki kiiktatná étrendjéből a tejtermékeket és a tojást is, az az egyetem nitrogénlábnyomát már 60 százalékkal csökkentené.

Az állattenyésztés azonban nem csupán nitrogénnel terheli a környezetet. Csak az Egyesült Államokban az állattenyésztés felelős a talajerózió 55 százalékáért és a növényvédőszer-használat 37 százalékáért. Az előállított antibiotikumok felét állatokkal etetik meg, sok esetben a takarmány normális összetevőjeként. Ráadásul a haszonállatok – főként a kérődző szarvasmarhák és juhok – üvegházhatású gázokat bocsátanak ki, leginkább az igen agresszív metán formájában. Mindent összevetve, az állattenyésztés az összes üvegházhatású gázok kibocsátásának 18 százalékáért felelős (széndioxid-egyenértékben kifejezve), derül ki egy 2006-os FAO jelentésből. A haszonállatok számának csökkentése tehát jelentősen hozzájárulhatna a globális felmelegedés mérsékléséhez.

Ám a hogyan kérdésre már nem ilyen egyszerű a válasz. Igaz, hogy a legtöbb haszonállat ma olyan gabonát kap takarmányként, ami emberi fogyasztásra is használható lenne, ám ennek nem kellene így lennie. Az emberi történelem legnagyobb részében a marhák, birkák és kecskék olyan területeken legeltek, amelyek alkalmatlanok voltak mezőgazdasági művelésre, így a számunkra ehetetlen füvet alakították hússá és tejjé. Még ma is a kecske- vagy a birkanyáj a legjobb lehetőség az értéktelen területek hasznosítására. Egy olyan világban, ahol egymilliárd embernek nem jut elegendő élelem, az ilyen területek mezőgazdasági termelésből való kiiktatása csak az éhezést fokozná. Mi több, a félsivatagos vagy hegyvidéki területeken a legeltetés kisebb talajeróziót okoz, mint a növénytermesztés.

Ne feledkezzünk meg a sertésekről és a szabadon kapirgáló „boldog” tyúkokról sem, amelyek takarmányozásához szintén nem feltétlenül kell gabona. Tara Garnett, az angol Food Climate Research Network vezetője egyszerűen hasznos szemétládának nevezi ezeket az állatokat, amelyek az ehető háztáji hulladékért és a természetben fellelhető élelemért cserébe húst adnak.

Nem mellékes az állatimelléktermékek kérdése sem. A húsmentes világban évente 11 millió tonna bőrt és kétmillió tonna gyapjút kellene valamivel pótolni. Sok gazdának a trágya pótlása is gondot okozna, bár ma már az állati trágyák használata kisebb jelentőségű, mint régebben.

Még a legszenvedélyesebb vegetáriánusok is elismerik, hogy a tejtermék, sőt akár a hús is fontos élelem a szegényebb országokban. Bár kétségtelen, hogy a húsfogyasztás mérséklése környezetvédelmi előnyökkel járna, nem árt óvatosan fogalmazni, amikor azt javasoljuk, hogy az egész világ legyen vegetáriánus – figyelmeztet Pinner. A szegény országokban élő milliárdnyi ember számára egy vagy két állat jelenti az egyetlen reményt az extra bevételre vagy a szegényes étrend némi állati fehérjével való kiegészítésére.

Akkor mindenki „csak” vegetáriánus legyen, ne pedig vegán? Végül is a tejtermék és a tojás is viszonylag hatékonyan előállítható állati fehérje. Sajnos azonban a csak lacto-ovo állattenyésztés a gyakorlatban nem működik. Nem lehet hús nélkül tejet előállítani. A tejelő teheneknek csak borjadzás után van tejük, és utódaiknak csupán fele nőstény. Bár sok vegetáriánus morális okokból nem akarja elpusztítani és megenni a bikákat, vagy a „nyugdíjazott” teheneket, még sincs elfogadható érv ennyi hús „elpocsékolására”. És ez a tojástermelő tyúkokra is igaz.

Mindent egybevetve, bár a húsmentes világ papíron jól néz ki, egyelőre utópia. Nem is az a fő kérdés, hogy eszünk-e húst, hanem inkább az, hogy mennyire van szükségünk, és ezt a mennyiséget hogyan termeljük meg. Ahogy egy ország gazdasági helyzete javul, nő lakosainak húsfogyasztási igénye, ezért várhatóan a világ húsfogyasztása továbbra is növekedni fog. 1980 és 2002 között a fejlődő országokban az egy főre jutó éves húsfogyasztás 28 kilogramm volt, 2030-ra ez a számítások szerint 37 kilogrammra emelkedik. És ez még mindig fele annak a mennyiségnek, amit egy fejlett országban élő lakos fogyaszt! Egy nyugati országban 2002-ben nyolc százalékkal több hús fogyott fejenként és évente, mint 1992-ben. Ha figyelembe vesszük, hogy a világ népessége nő, az ENSZ becslése szerint 2050-re a világ lakosságának több mint kétszer annyi húsra lesz szüksége, mint ma. Ez környezetvédelmi szempontból kész katasztrófa.

Ilyen forgatókönyv mellett azt kell elérni, hogy a lehető legkisebb környezetkárosítás mellett termeljük meg a legtöbb húst. Ez valószínűleg kevesebb, idilli legelőn tartott marhát és juhot, és több, nagy egyedsűrűségű állattenyésztő telepen tartott állatot, főként csirkét jelent. Ennek legfőbb oka az, hogy a legeltetés nem elég hatékony: a legelőn vándorló állatok sok energiát „pocsékolnak el”, és lassabban nőnek, mint az intenzív állattenyésztésben tartott társaik, emiatt több metánt bocsátanak ki teljes élettartamuk alatt. Egyes számítások szerint egy amerikai legelőn tartott szarvasmarha évente 50 kilogramm metánt bocsát ki, míg intenzíven tartott társa csupán 26 kilogrammot. Ám még egy intenzíven tartott szarvasmarha is kevésbé hatékony hústermelő, mint egy „ipari” disznó vagy csirke. Bár nagy mennyiségű gabonaalapú takarmányt fogyasztanak, és emiatt közvetlenül az emberekkel versengenek, nagy hatékonysággal alakítják hússá a takarmányt, miközben metántermelésük elhanyagolható. Emiatt környezetvédelmi költségük alacsony.

A dán Bo Weidema fenntartható fejlődés konzulens szerint egy kilogramm csirkehús előállítása 3,6 kilogramm CO²-nek megfelelő üvegházhatású gázok kibocsátásával jár együtt, egy kiló disznóhúsé 11,2 kilóval, egy kiló marhahúsé pedig 28,1 kilóval. Persze az ilyen intenzív állattenyésztés hatalmas mennyiségű trágya tárolását követeli meg. Elméletileg – és növekvő mértékben már a gyakorlatban is – az így keletkezett trágya egyre nagyobb menynyiségét alakítják biogázzá, majd elektromos árammá. Ha csak az USA-ban az állattenyésztésben keletkezett összes trágyát ily módon hasznosítanák, az az üvegházhatású gázok kibocsátását évente százmillió tonnával csökkentené, ez pedig az áram előállításból adódó kibocsátás négy százaléka. Megfelelő ösztönzőkkel az intenzív gazdaságok környezetkárosítását a maiénál sokkal kisebb mértékűre lehetne szorítani.

További lehetőség lenne, ha az állattenyésztést az ökoszisztéma részének tekintenénk. Tara Garnett egy olyan világot képzel el, ahol az állatok visszakerülnek eredeti helyükre, visszakapják eredeti szerepüket: újra hulladékhasznosító „egységek”, amelyek maradékokat esznek és mezőgazdasági termesztésre alkalmatlan területeken legelésznek. Igaz, hogy az állatonkénti metánkibocsátás nőne, ám a teljes kibocsátás a kisebb állatlétszám miatt összességében csökkenne. A kevesebb állat persze kevesebb húst jelentene, ám, hogy mennyivel kevesebbet, ezt ma még senki nem tudja. Garnet úgy véli, a világ összes hústermelésének nagyjából fele származik intenzív állattenyésztő telepekről. Az ökológiai megközelítés persze ilyen gazdaságokat nem engedélyezne. A maradék 50 százaléknyi hús olyan gazdaságokból származhatna, ahol az állatok kizárólag mezőgazdasági szempontból értéktelen területeken legelésznek, valamint olyan gazdaságokból, ahol az állatok gabonatermesztési és malmi hulladékot és egyéb maradékot esznek.

Egy ilyen világhoz sok mindennek változnia kellene. Elsősorban azoknak kellene kevesebb és főként más típusú húst enniük, akik a fejlettebb, húsfaló országok lakói. Vajon hajlandóak lennének hetente csak egyszer, esetleg kétszer enni húst? Valószínűleg a többség ma még nem lenne erre kapható. Miután a húselőállítás növekedése együtt jár az erdőirtás, a talajerózió és vízszennyezés, valamint az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedésével, és már ma is vannak néhányan, akik emiatt tudatosan kevesebb húst esznek, a változás mégsem elképzelhetetlen. (Oravecz E, Nsz)